Az elkövetkezendő pár
percben míg Charlotte Matty-t nézegette, próbáltam jó pofát
vágni az egész „hé én vagyok Mark legjobb barátja és most
vissza tértem, ja nem mellesleg lány vagyok” szituációhoz.
Nem tudom eddig sose
zavart, hogy Mark-ot egy csomó lány veszi körül pedig akkoriban
is már folyamatosan azt hajtogatta mennyire szeret, de most, hogy
tudom valójában mit is jelet nekem, valahogy nem tudok
megbarátkozni a helyzettel miszerint Mark legjobb barátja egy lány,
egy igen csinos lány.
Mély levegők Grace.
Hisz ő csak egy lány, ugyan olyan mint te igaz kicsit nagyobb
mellekkel, csinosabb pofival, illetve menőbb ruhákkal, na meg jó
pár tetkóval bár ez a tetoválásos sztori nem nagy ügy mert
nekem is van csak senki nem tud róla, kivéve az egyik legjobb
barátnőm Lillian, de ő is csak azért mert kellett egy nagykorú
is mikor meg csináltattam, de ez most lényegtelen.
Na mindegy ezen most nem
idegesítem inkább magam. Oda pillantottam Mark felé aki idő
közben bősz eszmecserét folytatott telefonon. Nem tudom kivel
beszélhetett, de eléggé zaklatottnak látszott. Sőt talán még
mérgesnek is ám nem tudtam tovább elemezni Mark-ot ugyanis Matty
fülsiketítő sírásba kezdett.
Valahogy nem jött ki jól
sose az idegenekkel. Így hát magam felé fordítottam és elkezdtem
ringatni.
- A hangját a nővérétől örökölte – mosolyodott el Charlotte.
- Látom te is oda vagy a drága nővérükért.
- Ugyan már az a banya kész téboly. Sose csíptük egymást – nevette el magát és én is eleresztettem egy halovány mosolyt.
Ezután Mark felé
tekintettem aki már letette a telefont ám még mindig ott állt a
készülék mellett és erősen gondolkodott.
- Valami baj van? - hangom megremegett. Tudtam, hogy ha már Mark-ból ilyen hangulatot vált ki egy beszélgetés akkor az nem lesz jó.
- Az anyám hívott. Apát kórházba kellett szállítani, ismét szívrohama volt. Muszáj oda mennem – máris a kocsi kulcs után kutatott én ösztönösen nyúltam a táskámba ahol ott a lapult a kis kulcs.
- Mark itt a kulcs. Veled menjünk? - kérdeztem majd kezébe helyeztem a kulcsot. Ő egy bólintással jelezte szándékát és már indultunk is kifelé.
Charlotte is velünk
tartott. Így hát négyesben tettük meg utat a kórházig.
Féltettem Markot mivel
talán az apja volt a legfontosabb számára és ezt meg is tudtam
érteni. Mély és számomra felmérhetetlen viszony volt a kettőjük
kapcsolata. Olyan irigylésre méltó!
És most, hogy láttam
Mark arcán a szomorúságot, csak még jobban megbizonyosodtam eme
gondolataimban.
Viszont amint leértünk
kivettem Mark kezéből a kocsi kulcsot míg ő értetlenül nézett
rám.
- Nem hagyhatom, hogy ilyen állapotban vezess – és azzal a lendülettel már ültettem is be Matty-t a gyerek ülésbe, én pedig a be ültem előre.
Megvártam míg a többiek
is be szálnak és már hajtottam is a kórház felé.
Tény, hogy igazán
rosszul vezettem, de jelen körülmények között senki sem rótta
ezt fel nekem és ezért hálás is voltam. Bár kezdtem kételkedni
benne, hogy tényleg jobb ötlet volt nekem a volán mögé ülni.
Ám nem tudtam ezen
sokáig gondolkodni mivel oda értünk a kórházhoz. Mark egyből
kipattant minket meg sem várva.
Meg próbáltam én is
sietni, de sajnos a sors most számomra se volt kegyes, mivel Matty
is hangos sírásba kezdett. Mintha érezte volna a bajt. Nem is
csodálkoztam rajta, ilyen szülők mellett, csakis a rosszat
érezheti.
Kinyitottam az ajtót
majd minden figyelmemet Matty-nak szenteltem és próbáltam őt
nyugtatgatni.
Csekélyke kis sikerrel.
- Mindig ilyen hisztis? - kérdezte az eddig csendbe burkolózó Charlotte.
- Általában nem! Nyugodt kisfiú nekem aztán elhiheted én nevelem szinte a nap huszonnégy órájában. De ha baj van akkor viszont rajta is látszik, hogy érzi. Mintha bele lenne kódolva. Ritka az a pillanat ha sírni halljuk, de ha beüt a ménkő, na akkor aztán megmutatja a hangját.
- Hát nem csodálom. Az anyja egy hárpia, a nővéréről meg ne is beszéljünk.
Ebben teljesen egyet
értettem és miközben elindultunk befelé a már nyugodt Matty-vel,
meglepően jó beszélgetés vette kezdetét.
- És mióta ismered Mark-ot és a családját?
- Egészen kicsi korom óta. Az apáink legjobb barátok a mai napig és hát mi is nagyon jó barátok lettünk az idő során. Kiskorunkba szinte minden napot együtt töltöttünk. Aztán felnőttünk! Őt egyre jobban érdekelték a lányok, a sport és a bulik. Én pedig csak úgy el voltam.
- Értem. De ti... ti voltatok együtt... mármint együtt-együtt?
- Nem, dehogy is! Sokan úgy gondolták, hogy majd mi leszünk a jövő, sőt az apáink is ezen voltak, de nekem van barátom, szóval előlem nem kell féltened Mark-ot. Sok mindent köszönhetek neki és ha éreztem is néha többet barátságnál, nos sose dobtam, volna el a legjobb barátomat egy pofára esésért! - Charlotte szavai mélyen érintettek és egyben egy hatalmas kő is lezuhant a szívemről!
- Hú ennek most örülök. Mármint nem akarlak megbántani vagy ilyesmi, de nagyon fontos a számomra Mark és az érzelmei. Sokszor bepróbálkozott már nálam, de eddig csak süket fülekre talált. És most kezdtünk csak igazán kibontakozni egymással szemben, de aztán jöttél te a lehengerlő mosolyoddal, és lazaságoddal. Hát nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen csaj aki titkon egy ilyen lánytól féltené szíve választottját.
- Nyugi Grace! Tőlem tényleg nem kell félteni Mark-ot. Mge amúgy is majd kiesik a szeme ha rád néz. Nem hiszem, hogy akárkitől is kéne féltened, mert neki csak te vagy. Hidd el én tudom, hisz csak 18 éve ismerem – rám mosolygott és egyszerre éreztem úgy, hogy találtam egy barátot és egy bizalmast is.
- Ez most jól esett. Na, de gyere menjünk, nem akarom, hogy Mark egyedül legyen- majd el is indultunk és miután a recepciónál kaptunk némi útbaigazítást tovább is mentünk.
Hamar meg is találtuk a
kórtermet, Leda kint ült a szoba előtt, és bár fel pillantott
ránk, nem nagyon törődött velünk, inkább tovább lapozta az
éppen kezében lévő újságot.
Míg a fel-alá járkáló
Mark egyből hozzánk sietett.
- Tudsz már valamit? - kérdeztem halkan, míg ő csak megrázta a fejét.
- Éppen most vizsgálják az orvosok. Anya azt mondta túl van az életveszélyen, de szeretném ezt szakértőktől is hallani.
- Persze, ez érthető! Látom nagyon leköti anyádat, a történtek – pillantásom haraggal volt tele és dühöm csak egyre jobba gyülemlett ahogy láttam Leda hanyag viselkedését.
- Ne foglalkozz vele, és ilyenen ne is idegesítsd magad, nem tesz jót!
- Azt kéred ne foglalkozzak vele? De hisz rá se hederít a fiára. A saját gyermekére!
- Tudod milyen!
- Igen, sajnos tudom, de bár ne tudnám – mérges voltam és csak az lebegett a szemem előtt, hogy ilyen nincs. Egy anya akinek a férje majdnem meg hallt és a fiai kész idegroncsok. Szép kis nő mit ne mondjak.
De, hogy tereljem
gondolataim oda bújtam Mark-hoz aki szorosan átölte Matty és az
én testem is.
És csak vártunk. Vártuk, hogy az orvosok végre kijöjjenek és informáljanak minket.
